Édesapja, Petrovics István (Kartal, 1791. augusztus 15. – Pest, 1849. március 21.) mészárosmester, a közhiedelem szerint szerb, újabb kutatások alapján szlovák családból származott, de magyarnak vallotta magát. Apjának szlovák származását valószínûsíti annak evangélikus vallása (a szerbek általában ortodoxok), illetve Kiss József és Jakus Lajos kutatásai, akik apai ágon 1685-ig, a Nyitra vármegyei Vagyócig vezették vissza Petõfi származását. Vagyis a Petrovicsok csakúgy Felvidékrõl származnak, mint az anyai ág, amely a Turóc vármegyei Necpál községbõl ered.
Édesanyja, Hrúz Mária (Necpál, 1791. augusztus 26. – Pest, 1849. május 17.) férjhezmenetele elõtt mosónõként és cselédként dolgozott a maglódi evangélikus lelkésznél, Martiny Mihálynál. Szlovák anyanyelvû volt, a magyar nyelv használatára csak asszonykorában tért át.
Petrovics István és Hrúz Mária valószínûleg Maglódon ismerkedtek meg, ám 1818. szeptember 15-én Aszódon kötöttek házasságot, Mikulás Dániel evangélikus lelkész eskette õket, nejével mindketten az evangélikus vallást gyakorolták. Petrovics ekkor szabadszállási székbérlõ volt, majd 1821-ben Kiskõrösre költöztek. 1822-24-re a családfõ kibérelte a kiskõrösi mészárszéket és ott lakott nejével együtt, így született ott meg ötödfél évi házasságuk után elsõ gyermekük, Sándor.
Petõfi Sándor az 1822. december 31-érõl 1823. január 1-jére virradó éjszakán született Kiskõrösön, ahol január 1-jén keresztelték meg az evangélikus vallás szerint. A gyermek születésekor oly gyengécske volt, hogy egy emlékezõ szerint „spirituszban fürdették, hogy megmaradjon”. Egyetlen öccse, Petõfi István 1825-ben született.
Atyjának a kiskõrösi bérlet elég jól jövedelmezett. A 3 évi ciklus leteltével, 1824. október 14-én a nagyobb kiskunfélegyházi székbérletre vállalkozott és ez év októberében családjával együtt oda is költözött. A család jóléte itt még inkább föllendült és Petõfi vidám és boldog gyermekséget élt, melynek emlékei késõbb is mindig édes érzéssel töltötték el szívét. Petõfi e várost Szülõföldemen (1848) címû költeményében születése helyének nevezte, e szavai késõbb sok vitára adtak okot a két település, Kiskõrös és Kiskunfélegyháza, illetve a költõ életrajzának kutatói között is.
A család elõször meglehetõsen jó anyagi körülmények között élt. Petrovics István ügyes vállalkozó volt, a mészárszék mellett kocsmát bérelt és mûködtetett. A család anyagi felemelkedésének helyszíne egy ideig Kiskunfélegyháza volt. A családfõ fenntartott két mészárszéket Kiskunfélegyházán, illetve Szabadszálláson, több ingatlan tulajdonosa volt, saját földjeiken és bérelt földeken is gazdálkodott.
Petõfi eleven, elmés, kissé makacs, de jószívû gyermek volt. Kemény atyja szigorúsággal, anyja gyöngédségével vezette. Az apa lehetõségeihez mérten megpróbálta a legjobb iskoláztatást biztosítani gyermekeinek. Az ifjú Petõfi összesen kilenc iskolában tanult, már ötévesen koptatta az iskolapadot. Félegyházán ment elõször iskolába, itt azonban inkább csak vendégképp járt be a római katolikus elemi iskolába egy ideig 1828 elején, mivel már elõbb oktatták olvasásra és rajzra, a rajzhoz késõbb is kedvet mutatott. Ezután három évig Kecskeméten tanult, 1828. május 10-én vitte apja az evangélikus népiskolába, itt iratta be 1829. május 10-én, illetve 1830. május 15-én. Az intézményben már kevés latint is tanult. Szálláson Habel Józsefnél volt, aki akkor az öreg Petrovics félegyházi és kecskeméti mészárszékeinek haszonbérlõ-társa volt. Vakációzni haza, vagy kiskõrösi rokonaihoz járt.
1830-ban szülei Félegyházáról 6 évi ott lakás után Szabadszállásra költöztek vissza, ahol félegyházi keresményükbõl meglehetõsen szép vagyont, házat és földet szereztek. A harmadik iskolai évet nem is fejezte be Petõfi Kecskeméten, atyja 1831 elején haza vitte Szabadszállásra, ahol akkor Ujlaky István református rektor algimnáziumra készítette fel a fiúkat.
1831. szeptember 28-án atyja a dunántúli Sárszentlõrincre küldte fiát az evangélikus algimnáziumba, ott két évet töltött mint donatista tanuló. Tanára, Lehr András fõleg a latin nyelvet és szépírást tanította nagy kedvvel, és Petõfi mindkettõben kitûnt. Szerette ezt az iskolát, és boldog gyermekkora volt: szülei gondosan ellátták, szálláson a község legjobb családjainál volt, és bár már ekkor szeretett érzelmeibe merülni, szívesen részt vett diáktársainak, fõleg a kissé nagyobbaknak játékaiban is. A második évben Németh Ferenc néptanítónál lakott.
1833-ban a német nyelv tanulása céljából Pestre vitte apja, és augusztus 27-én beiratta az evangélikus német gimnáziumba, ahol a II. donatista osztályba járt. Egy Petrovics nevû lovashajdú rokonánál lakott. Ekkor már nem volt olyan jó tanuló. Apja emiatt 1834-ben a piaristákhoz vitte, ahol az I. grammatikai osztályban a többnyire német tanulók közt leginkább a magyar nyelvben volt jó, illetve osztálytársai közül õ írt és rajzolt a legszebben. Itt sem tanult jobban és az elsõ osztályt 1835 nyarán csak elsõrendû bizonyítvánnyal végezte. Érdeklõdése már ekkor a színészet felé fordult, ezenkívül osztályában túlságosan sokan voltak. Pesten sokat volt alkalma gyakorolni a német nyelvet. A szünidõ nagy részét keresztapja, Martiny Károly ügyvéd házánál töltötte Kiskõrösön.
Apja már azon gondolkodott, hogy kiveszi az iskolából, de 1835-ben újra beadta felekezetének aszódi algimnáziumába, a II. grammatikai osztályba. A kis városban, a kevésbé népes osztályban Petõfi megint kitûnt rendes viselkedésével és szorgalmával, mely a 2. és 3. évben még jobban fokozódott. Mint szintaxista már nagy kedvvel gyakorolta a latin versformákat. Szívesen olvasta a kis könyvtár költõi és történeti mûveit, fõként Horatius ódáit szerette. Mikor azonban Aszódon színitársulat járt, színésznek akart felcsapni. Emiatt apja, akit Petõfi tanára, Koren István sietett értesíteni, meg is fenyítette fiát. Szállása Neumannénál volt, a két utolsó évben öccsével együtt.
Itt lobbant fel elsõ szerelme Cancriny Emilia iránt, akihez szerelmes verset írt. Itt barátkozott össze Neumann Károllyal, Dömök Elekkel és Esztergályi Mihállyal. Részt vett egy pár ártatlan diákcsínyben is. 1837 karácsonyára három iskolatársával Pencre (ma: Pest megye) ment, ahol nagynénjét, Hrúz Annát látogatta meg, aki Kosztolányi ügyvédnél volt házvezetõnõ.
Petõfi mint elsõ eminens tanuló hagyta el 1838. június 30-án az aszódi algimnáziumot. Jól beszélt németül és latinul; különösen kitûnt a magyar fogalmazásban, és az év végi búcsúvers elkészítését, melyet máskor Koren tanár írt, ezúttal õrá bízták. Az 54 hexameterbõl álló vers fennmaradt és ez Petõfinek legrégibb ismert költeménye, címe: Búcsúzás 1838-ik évben.
Aszódi éveirõl az Úti jegyzetekben így emlékezik meg:
A kritikusok ellenszenvének fölkeltésében szerepe volt a Pesti Divatlap Petőfit sztároló szerkesztője, Vahot Imre „hírverő” fogásainak is, így pl. annak, hogy a költő barátokhoz írt és közzétett verses episztolái csakhamar követőkre találtak: valósággal divat lett Petőfit és egymást efféle alkalmi versben pajtási évődéssel köszönteni. Minthogy Petőfit hívei megtették „magyar Heiné”-nek és „magyar Béranger”-nek, a Honderű nyomban kikéri magának – mintegy a két költő nevében. Erre viszont az Életképek cikkírója látja jónak azt válaszolni, hogy Petőfinek nem „a röpke jellemű Heinét vagy a kacérkodó Bérangert, vagy akármi más idegen példányképet” kell követnie, hanem „minél többet forogni a nép között”, mert hogy a népiesség értelme nem más, mint „az alföldi csikós vagy gulyás érzelmeihez” elhatolni.
Amikor Petőfi föllépett, a népies stíluseszmény még korántsem volt általánosan elfogadott. A korabeli állapotok döbbenetes elmaradottságát kellőképpen érzékelteti, hogy Császár Ferenc (az Életképek melléklapjaként megjelenő Irodalmi Őrben) még a János vitéz földrajzi képtelenségeit (pl. „Taljánországban örökös tél vagyon”, „Franciaország és India határos” stb.) is kifogásolja, mert hogy a nép vakon hisz a nyomtatott betűben, következésképp a hamis ismeretek a butaságát fogják növelni. Petőfi ellen A helység kalapácsa (1844) után kezdődtek el a támadások. E művében tulajdonképpen eltért a népiesség normáitól – Nádaskay Lajos, a Honderű munkatársa mindenekelőtt ezt vetette Petőfi szemére. De a pozsonyi Hirnök cikkírója, Poór Jenő még a szentimentális almanachlíra alapján ítélkezett, s számára A helység kalapácsa Petőfi népiességének alantas voltát bizonyítja. (A műfaji tájékozottságát fitogtató, sznob szerző szemlátomást nincs tisztában a komikus eposz műfajával.)
Császár Ferenc pedig, aki maga is a szalonlírát művelte, úgy találta: Petőfi 1844 előtti korszaka ígéretes nyitány volt, amire rácáfol az 1844 óta tartó pályaszakasz. Korántsem meglepő, hogy a bírálók parlagian közönségesnek – vagy ahogy ők nevezték: „aljas”-nak – ítélték A helység kalapácsát.
Erdélyi János, aki 1842 novemberében, a Kisfaludy Társaságban tartott székfoglalójában nálunk elsőként vetett számot a népköltészet jelentőségével, s akinek javaslatára indult meg a népdalgyűjtő munka, már igen korán, 1844. január 11-én publikált cikkében fölfigyelt Petőfi tehetségére. Eötvös József pedig a Pesti Hírlap hasábjain 1847-ben közzétett cikkében arra a következtetésre jut, hogy a kritikusok azért állnak hadilábon Petőfivel, mert a külföldi (főként német) irodalomból elvont szabályokat kérik számon az önálló magyar irodalmat teremtő Petőfin.
Idővel a költő számára szűk lett az irodalmi népiesség zubbonya – ekkor viszont az annál megmaradó Pulszky Ferenc (aki pedig reformellenzéki politikus, Kossuth egyik leghívebb követője) bírálja meg ezért.
A viták középpontjában nemcsak irodalmi kérdések húzódtak. Petőfi többször is próbálkozott azzal, hogy különálló írói csoportot hozzon létre. A legnagyobb szabású ilyen kezdeményezése a Tízek Társaságának megalakítása volt 1846 márciusában. Az effajta zászlóbontás is akkoriban ugyancsak merőben új jelenség volt irodalmi életünkben; nem csoda, hogy csaknem általános rosszindulat fogadta.
1846 tavaszán Petőfi Sándor szervezte meg a Tízek Társasága elnevezésű csoportot. Új lapot kívántak indítani Pesti Füzetek címen. A tízek kötelezték magukat, hogy az év közepétől számított egy éven belül sehova sem írnak, majd csak a saját szépirodalmi lapjukba. Az év közepén csakugyan abbahagyták a különböző lapokhoz írást. Vahot Imre bosszút állt rajtuk, mert a tizek közül ötnek júliusban publikálta olyan munkáit, amelyek korábbról maradtak nála. Emiatt Petőfi összeveszett Vahottal és párbajra hívta ki, ám Vahot megijedt és kitért a párbaj elől.
Mivel a társaság tagjait ekkor már figyelték, hatósági engedélyt nem sikerült szerezniük a folyóirat megalapításához. Fellépésük mégis teljes sikerrel járt: hamarosan irányításuk alá került az egyik legrangosabb irodalmi orgánum, az Életképek (később főszerkesztője Jókai Mór lett).
„Ezen irodalmi huszárvágás a magyar
liberális romantika legnagyobb és legszebb
térhódításaként is
értékelhető...”[1]
A tagok továbbra is a Pilvax törzsvendégei maradtak
és márciusi ifjakként részt vettek
az 1848. évi
forradalomban.
Annyi tudható biztosan, hogy Petőfi Sándor forradalmár költőt 161 évvel ezelőtt, július 31-én látták utoljára életben a Segesvár melletti fehéregyházi ütközetben, ám halálának szemtanúja nem került elő. Egyesek még a közelmúltban is komoly erőfeszítéseket tettek a költő földi maradványainak felkutatására.
“Senki sem látja, hogy szembefordulok!/Így szúrnak belém/- vive la republique – így szúrnak belém./Senki… lovak dobognak…/Nem, ne így legyen – vive la…” – énekelte a költőt megszemélyesítve Cseh Tamás Bereményi Géza dalszövegét (Petőfi halála) 1981-től kezdve, ám a szövegíró maga is élt a költői szabadsággal, hiszen arra vonatkozóan nem maradt fenn írásos bizonyíték, milyen körülmények között halt meg a költő-forradalmár, lévén hogy nem látta meghalni senki.
Az ellenséges szuronyokkal szembeforduló hősi halál képe mindazonáltal másokat is megihletett, például Hegedüs László festőművészt (Petőfi Sándor halála, 1850), akinek vásznán Petőfi több lovas gyűrűjében kiszolgáltatva, de állva és a támadóival szembefordulva fogadja a halálos szuronydöfést. Így hal meg egy nagy magyar hazafi.
Pedig a legenda meg a népnyelv még hosszú ideig életben tartotta a költőt, egyesek szerint a segesvári csatát követően Szibériába hurcolták hadifogolyként, ahol később természetes halállal halt meg. Vagy kivégezték. Vagy mindegy is, hiszen e feltételezések már túlmutatnak a tényekre alapozott történettudomány határain. Arra mindenesetre alkalmasak voltak, hogy fellobbantsák egy nagyrédei vállalkozó kutatói ambícióit.
Morvai Ferenc, a Megamorv Kazánfejlesztő és Kutató Kft. tulajdonosa és igazgatója, a Megamorv Petőfi Bizottság megalapítója a nyolcvanas évek végétől megszállottan kezdte keresni Petőfi földi maradványait, és vállalkozását látszólag siker koronázta. Mint az ásatást végző különítmény jelentésében áll: “az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval.”
Hegedüs László: Petőfi halála
Az áltudományossággal vádolt leletgazdák szerint a költő testi adottságaira utaló, “az irodalomból ismert összes jegyek (farkasfog, homlok, fogak, áll, testi sérülések) megtalálhatók a csontvázon”. Az orosz, kanadai, amerikai és magyar antropológusok vizsgálatának is alávetett kelet-szibériai leletről azonban utóbb kiderült, hogy egy nő csontváza. (Kovács László: Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő? – Természet Világa, 132. évfolyam, 8. szám)
Bár Morvai megpróbált politikai magyarázatokat mellékelni a sikertelen vállalkozáshoz (a fővárosi és állami vezetőktől nem kapott engedélyt a Petőfi-család Fiumei úti Sírkertben lévő családi kriptájának megbontására a DNS-vizsgálat elvégzéséhez), mára már nagyjából elkönyvelhető tény, hogy a költő a segesvári csatában vesztette életét.
Petőfi Sándor szellemisége természetesen máig él, még a Rákosi- és a Kádár-korszak sem volt képes tompítani a költő ethoszán, amelyről irodalmi, kulturális, közéleti intézmények, iskolák, utcák, szervezetek nevének százai tanúskodnak, de a festőművészet, a szobrászat, a zeneművészet is méltó emléket állított neki.
Érdekesség, hogy a kétezres években Kínában két szobrot állítottak tiszteletére (a tankönyvekben pedig szerepel a Szabadság szerelem c. verse), hogy róla nevezték el a közszolgálati Magyar Rádió egyikét (MR2-Petőfi Rádió), egy fővárosi hidat, a mozaikszóként különösen csengő városligeti kulturális központot (PeCsa), és a költő nevét is fölvette művésznevébe az egyik jeles hazai rockzenész: Waszlavik “Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Szabadcsapat, Ullmann Mónika”, László.
Petőfi élt, Petőfi él, Petőfi élni fog!
A fehéregyházi csatáról – az erdélyi magyarok minden évben megemlékeznek
Az 1848–49-es magyar szabadságharc sikerei arra késztették a Habsburg-vezetést, hogy katonai segítségért folyamodjon I. Miklós orosz cárhoz, aki Ivan Fjodorovics Paszkievics tábornagyot bízta meg, hogy 200 ezer orosz katonával Magyarországra induljon. Így a Habsburg-csapatokkal együtt 370 ezer katona és 1200 ágyú állt szembe a magyar honvéd sereg 132 ezer emberével és 450 ágyújával.
A Kárpátok szorosain beözönlő orosz túlerővel a magyar csapatok legendába illő véres ütközeteket vívtak a Tömösi-szorosban (június 20-án a korabeli beszámolók szerint hajnaltól délig dörögtek az ágyúk és roham rohamot követett, ám Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornok nem bírt egy tapodtat sem előre jutni. A viadal hevében Kiss Sándor honvéd ezredest előbb bal karján, majd combján lövés érte. Ez utóbbira lefordult a nyeregből, de feleszmélve, hogy a pánikot megelőzze, egy székre kötöztette magát, s karddal a kezében vezényelte tovább a katonáit – amiről itt olvashatnak bővebben), a kökösi hídnál, a Nyergestetőn, de a lengyel származású Bem József altábornagynak, az erdélyi magyar hadak főparancsnokának további erőfeszítéseket is kellett tennie a beözönlő hadak megállításáért.
1849. július 29-én Bem a marosvásárhelyi főhadiszállásán, a Teleki-házban kapta a hírt, hogy a Nagy-Küküllő völgyében megjelent és Segesvárt is elfoglalta Lüdersz cári hadserege. Azonnal intézkedett és másnap, július 30-án elindult csapatával a Vácmányon, Kelementelkén, Erdőszentgyörgyön és a Gagyi-tetőn át Székelykeresztúrra, ahova Petőfi Sándor is elkísérte. Még aznap éjfélkor hozzájuk csatlakozott Sepsiszentgyörgyről a 27. zászlóalj négy százada, de sajnos a magyar csapatok ütőképességét jelentősen befolyásolta az a tény, hogy nem érkezett meg Kemény és Dobay serege.
Reggel korán megszólaltak a kürtök, a dobok, riadóztatták a harcba indulókat, hogy Bem 3700 főnyi serege (27., 80., 81., 82. és a 88. zászlóalj, valamint a lovasság részéről a 8. Coburg – huszárezred 7. százada, a 11. székely – huszárezred 4. százada, és a 15. Mátyás – huszárezred egy százada) 14 ágyúval és 2 tarackával (Debreczen – váradi gyalogosüteg és Pap Sándor főhadnagy székely lovasütege, valamint további egy székely gyalogosüteg) megütközzön a fehéregyházi mezőn Lüdersz orosz tábornok 18 ezer emberével és 48 ágyújával.
Fehéregyházát mentükben visszafoglalták, majd sor került a hadsereg hadrendbe állítására. Az orosz gyalogság, tüzérség és a hadseregstáb a segesvári erdőszélen, a lovasság a livadai részen várta a csata kezdetét.
Bem parancsnoksága a Monostori-kert nyugati részéről irányította a csapatmozdulatokat. A lovasságot az országút mentén, az ágyúkat a Rogyina nevű réten, a gyalogosokat az Ördögvölgyi-erdő szélére és a Livadára állította fel.
11 órakor tűz alá vette a segesvári erdő szélét, ahol az orosz hadseregstáb és az orosz gyalogság táborozott. Az első lövések nyomán halálos találat érte Szkarjatyint, Lüdersz 5. hadtestének tábori főnökét. Talán ez volt az a lélektani pillanat, amikor egy fergeteges magyar rohammal, bátorsággal és elszántsággal eldönthető lett volna a csata sorsa.
De nem így történt! Délután 4 órakor a harc öldöklőbbé vált. Egymás után rohamoztak a honvédek, de a vihar, a sokszoros túlerő elleni küzdelem felmorzsolta erejüket. Az orosz bal szárnyon indított, bekerítést célzó kozák roham a magyar csapatokat visszavonulásra, később menekülésre kényszerítette. Felbomlott a csatarend, mindenki menekült, közöttük volt Petőfi Sándor is, aki feltehetőleg az Ispánkútnál esett el.
A fehéregyházi híd – hiteles szemtanúk itt látták utoljára a költőt
A fehéregyházi síkon a harc véget ért, itt nyugszanak az 1849. július 31-én a szabadságért elesett hősök, kiknek emlékére a Monostori-kertben 1898-ban gróf Haller Lujza turulmadaras emlékoszlopot állíttatott és felépíttette azt az épületet, mely ma múzeumul szolgál, s tárlata betekintést nyújt a fehéregyházi csata eseményeibe. A parkban látható 1999-től Máthé István szobrászművész Petőfi Sándor-bronzszobra és számos emlékplakett.
Az 1849. július 31-i csata emlékét még idézik a Zeyk Domokos héjjasfalvi, Petőfi Sándor ispánkúti emlékműve, Petőfi segesvári szobra és Szkarjatyin orosz és német nyelvű síremléke az őrködő oroszlánnal.
1989 után minden évben sor kerül a fehéregyházi megemlékezésre, ahol a jelen levők főhajtással róják le kegyeletüket a hősök emlékoszlopa előtt.
Ajánlott oldalak : Költeményei